Na de régen sikerült ide írnom bármit is, pedig azért a bringázásnak nem lett vége, csak éppen szabadidő hiányában a blog látta kárát az egésznek. Mert ugye melózom, alszom, bringázom, és a blogot nem sikerült belesűríteni az életembe.
De akkor van mit pótolni bőven, neki is látok:
Sokan hallottatok róla, de valószínű, hogy még többen nem, hogy anno a második világháborúban a németek vasbetonból készítettek szállítóhajókat, mert a vas anyag a háborúhoz kellett. Ásványrárónál pedig egy nagyobb árhullám egy ilyen hajót átdobott a záráson, és itt maradt, mert léket kapott. A kiemelése vagy helyre állítása túl sok pénzt vitt volna el, így most ott lett egy turisztikai látványosság. Viktor jelezte egy csoportban, hogy valamikor keressük meg, bár senki sem tudta pontosan, hogy hol is van, de belevágtunk egy kellemes vasárnapi napon.
Ásványráróig a szigetközi kerékpárúton mentünk ki, majd utána a töltés felé fordultunk kicsit tanácstalanul. A töltésről legurulva a szigetközi erdőben találtuk magunkat, aminek gyönyörű hangulata van. Mivel rengeteg sziget van itt, így sokféle módon lehet átjutni ezekre hidakon és zárásokon.
Ezután egy záráshoz érkeztünk, ahol kicsit tanulmányoztuk a közelében levő turista térképet a környékről, valamint a tájban gyönyörködtünk, és fotóztam.
A tábláról ezek derültek ki, és ez a látvány fogadott minket:
Ezek után tovább indultunk a záráson át. Óvatosan áttekertünk, ami egy érdekes élmény volt, mert 15 centi vízben tekertünk viszonylag erős sodrásban kb. 30 métert. Utunkat jobbra kanyarodva folytattuk, és élveztük a nyüzsgő vadvilágot. Az Atalanta-lepkék őszi gyülekezőre készültek rengetegen, valamint gémek repkedtek, köztünk mindezt az erdő varázslatos hangulatában. Aztán ismét zsákutcába futottunk, de kicsit megálltam fotózni a helyet, valamint a kisebb pókokat.
Visszafordultunk, és a zárásnál továbbindultunk, csak most balra, hogy mégis arrafelé mi lehet. Rövidesen egy másik záráshoz értünk, ahol egy kedves idős horgászó pár mondta, hogy ezen momentán nem kellene átmenni, mert kicsit mélyebb, mint az előző.
Valamint elmondták, hogy a betonhajó sem éppen erre van, Ásványrárónál közvetlenül a töltésen nem balra, hanem jobbra kellett volna fordulni. Így visszamentünk a töltésig, és kerestünk tovább, hogy mégis hol kell lefordulni a töltésen. Így jutottunk el a régi ásványrárói kikötőhöz.
Érdekes hangulata van egy ilyen helynek, a régi, kicsit lepusztult épületeknek, gazzal benőtt szerkezeteknek. Sokat nem időztünk már itt, mert Viktort szorította az idő. Így kezdtünk kicsit kamikaze-módra kapcsolni, és mindenen átmentünk, ahol lehetett. Találtunk egy régi emlékoszlopot is:
Aztán folytattuk az utunkat, mint mondtam mindenen keresztül, és így értünk ki a partra valahol:
Aztán pedig egy kis cipelés következett egy elég galád, bokros területen, majd egy kellemes kis ösvény, ahol már tudtunk tekerni.
Itt aztán idővel rá kellett jönnöm, hogy a Peugeot slick gumijai nagyon nem díjazzák a sarat és a vizet egyben, szóval egy elég mély tócsába sikerült belelépnem, még mielőtt elborultam volna. De hát ez egy ilyen sport tud lenni, ha nem a megfelelő a felszerelés a bringán ugyebár. Mentünk, amíg tartott az ösvény, és valamivel tovább is, de ismét zsákutca lett a dolog.
Itt már kezdtünk kicsit idegesek és csalódottak is lenni, hogy mégis miért nem tudjuk megtalálni azt a hajót. Visszafordultunk, én ismét megküzdöttem a sárral, majd a következő lehetőségnél végre sikeresen megtaláltuk a hajót.
Jó érzés volt nagyon, és nagy öröm. Maga a szerkezet sok kérdést vet fel az emberben, hogy mégis hogyan úszhatott, hiszen betonból van, stb...
Sokáig már nem maradtunk, visszaindulva még azért a töltésnél a piros turista útvonalon akartunk visszajönni, ami egy kicsit megszívatott minket, és egy vaddisznóetetőnél visszafordultunk inkább, mivel járhatatlan volt az út. Így Ásványrárónak vettük az irányt, és a szigetközi úton hazafelé indultunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése