Pozsony után másnap korán keltünk, mert egy Bakonyi túra volt tervben. Így nem igazán maradt idő a pihenésre, amit én nagyon is megéreztem az elején, lévén hogy Pozsonyba alvás nélkül mentem. De azért menjünk, majd csak felébredek valamikor.
Reggel fél 8-kor találkoztunk a rendőrség előtt a többiekkel. Annyit tudtunk Bernivel előre, hogy egy mentőautót!! kell keresni. A srácokkal még nem tekertünk sosem, csak facebookról ismertük őket, személy szerint Vili-t és Dusi-t.
Az autóban gyorsan helyet találtunk a bringáknak kényelmesen, aztán indultunk is Vinyére. Veszprémvarsány környékén megálltunk egy benzinkúton feltölteni a készleteket, akkor már nem tudtam megállni, hogy ne fotózzak. Szóval elkészült az első kép is a reggeli nagy ködben.
Ekkor még aggódtunk kicsit, hogy vajon milyen időnk lesz, mert bár jó időt mondtak egy-két helyen, de néhol meg esőt. Szóval vagy-vagy alapon voltunk, és a köd sem adott semmilyen biztató gondolatot. Aztán azért csak elkezdett a nap is sütni egyre több helyen, ami bár még nem melegített, de már a hangulatot sokban javította. Aztán megérkeztünk végre Vinyére.
A reggeli nap, a fűben a harmat és az őszülő erdő érdekes hangulatot biztosított számomra. Bár, ha jobban belegondolok, ezt a helyet mindig is imádtam, akármikor is voltam itt. Szépen lassan elkezdtünk készülődni, megbeszéltük merre fogunk menni, és mik a plusz lehetőségek, ha úgy adódna, mert ugye kell egy B-terv mindig. Aztán készülődés közben megérkezett Zsolti is, és immáron teljes volt a csapat.
Átbeszéltük még egyszer a terveket, aztán befejeztük a reggelit és minden mást, és indultunk is első megállónkhoz, a Likas-kőhöz, ami nincsen messze. Bemelegítésnek bőven jó volt az addig terjedő emelkedő, mert a nem kevés avar és kisebb méretű szikla miatt nem volt egyszerű a feljutás oda. Sok helyen megpörgött miatta a hátsó kerék, ami rendesen megakasztott minket. Bernire voltunk kíváncsiak mindannyian, hogy vajon hogy fogja bírni, de amit nem tudott megtenni technika hiánya miatt, azt megoldotta makacsságból ügyesen. Bár itt még a dolgok iránti félelem erősebb volt benne, mint az érdeklődés.
Innen további emelkedők jöttek egy hangulatos kis fahíddal. Célunk Pápalátókő volt, Viszonylag hamar oda is értünk, bár már előre szóltak a srácok, hogy óvatosan, mert volt, aki múltkor majdnem elfelejtett megállni. A kilátás káprázatos volt.
Lefelé vettük az irányt, egy elég meredek és nehéz lejtő következett, ahol nem kevés tudás kell. Sziklás, meredek, csúszós, enyhén sáros volt a talaj éles és szűk kanyarokkal. A srácok előrementek, én Bernivel lemaradtam, hogy lefelé segítsem, amikor csak lehet. Itt már látszott rajta, hogy pokolian fél, de élvezi nagyon is, és akarja egyre jobban. Lassan leértünk, az utolsó kb. 100 méteren már gurultunk lefelé. Bár még ez sem volt egyszerű terep, megoldottnak lehet tekinteni, még ha Berni nem számított rá, hogy ilyen meredek, és egy farönkön átugratva letért az ösvényről bele a sok bokorba. De nem borult. Ezzel úgymond átesett az első kisebb downhill élményén is, ami megfertőzte adrenalinnal, nem is kicsit, és innentől eltűnt a félelem belőle. Aztán innen még pár enyhe lejtő következett, majd kiértünk egy műútra, ahol megálltunk szerelni, mert Dusinak valami nem volt okés a fékjével, valamitől a komplett féktest elmozdult.
A szerelés után Fenyőfőre indultunk, majd onnan a Kőris-hegy felé kanyarodtunk le, vagyis fel, vagy őőőőő.....
Szóval lényeg a lényeg, Kőris-hegy következett. Hangulatos kis erdei ösvényeken haladtunk felfelé. A srácok előrementek, mi meg Bernivel lemaradva a saját tempónkban kényelmesen feltekertünk, bár Berni párszor megállt pihenni.
Becsületére legyen mondva, hogy hosszú és szinte végig emelkedő úton még ha lassan is, de végig feltekert. Felérve hívtuk a srácokat rádión, hogy merre járnak. Mondták, hogy mennek még egy kört, addig mi pihenjünk le. Megebédeltünk kényelmesen, nyugodtan, majd miután megjöttek a többiek, felmentünk a kilátóba. Ez az a hely, amit mindenképpen látni kell, ha erre jár az ember.
Ezután megbeszéltük, hogy Bakonybélre fogunk menni, és indultunk is. A szerpentinen Berni megtapasztalta a bukósisak előnyét, ugyanis ha nem ordítok rá, hogy FÉKEZZ!!!, akkor átrepül a szalagkorláton, mert nagyon szélesen akarta venni a kanyart, így viszont az avaron csúszott meg, és repült le a bringáról a hátára, amit a táska védett, a fejét meg a kobak. Szerencsére az ijedségen, és pár kisebb ütődésen kívül semmi baj nem lett. De azért onnantól már picit lassabban, és megfontoltabban jött lefelé, valamint végig előttem.
A szerpentin aljában találkoztunk a srácokkal, és megbeszéltük a dolgot, mit hogyan kellett volna, vagy hogyan kell legközelebb tanulópénz sosem árt senkinek alapon.
Bakonybél felé az ösvény nagyon jó minőségű volt, az elején lehetett menni kellemesen, viszont volt egy szakasz, ahol durván meredekre váltott, és cikkcakkban vízmosás is nehezítette a haladást. Berni itt megint megmutatta a lehetetlent, hiába próbált fékezni, az avar csúszott, így egyre csak gyorsult, ugratott, s mindannyian kicsit lefagyva néztük, hogy mikor töri össze magát. Szerencsére ez azonban elmaradt, viszont onnantól meg megkaptam, hogy a Kona kell majd a mamának, amilyen vakmerő.
Aztán egy lépcső következett, ahol levittük a bringákat, majd onnan balra már nem sokára Bakonybél következett, aminek nagyon is tudtunk örülni, mert kezdett mindenki nagyon is éhes lenni. Hamburgerezés közben kellemesen elsztorizgattunk, aztán a srácok még akartak egy utolsó lejtőzést ott, az úgymond Tyúkozóson.
Ide mi már Bernivel nem mentünk fel, mert még Vinyére is vissza kellett tekernie, és az ereje is fogyott eléggé.
A többiekről csinálni akartam képeket, de sajnos a gépet elfelejtettem átállítani, úgyhogy nem igazán jött össze a dolog, de azért lett használható is belőle.
Aztán már csak vissza kellett gurulni. Berni kapott egy energiagélt, amitől megtáltosodott, és végignyomta az egész távot. Kellemesen elfáradtunk, és bízom benne, hogy a sráccokal még sok-sok túrát össze tudunk hozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése