Oldalak

2013. október 30., szerda

Kulturálódó ládázás

Szombaton a jó idő miatt nem igazán akartam itthon lenni munka után, így elhatároztam, hogy geoládázni fogunk. Győrben két ládáról tudtam, amit még nem csináltam meg, de a játék honlapjára felmenve kellemes meglepetés ért. A tavaszi szemétgyűjtés áldozatául esett Marcal-tavi ládika ismét egészséges és kereshető. Így már 3 láda volt a tervekben. Elsőre kapásból a Marcal-tavit kerestük meg, s bár már számtalanszor körbejártam sétálva, bogarászva az egészet, de mindig van valami újdonság benne, folyamatosan változik, vagy valami kis apró részlet elkerülte a figyelmünket.
Maga a láda elégé nehezen megtalálható, és valamitől a GPS is megkergült kicsit, de azért csak meglett, és a láda tartalmának vizsgálata közben egy kis erdei béka is mellénk telepedett le.
Aztán elindultunk a következő láda felé, ami már összetettebb is, lévén hogy multi-geoláda. 4 részletből áll, Győr templomai néven. Szóval 4 templomot kellett megkeresnünk, és ott bizonyos részleteket.
Első a Zsinagóga volt.

Az érdekes az volt, hogy a képen szereplő srác az oszlop mellett szintén ládázik. Így csatlakozott hozzánk, és együtt indultunk neki a hátra lévő 3 templomnak. A következő templom a Karmelita volt:

A templomoknál sok időt nem töltöttünk, mert én nem vagyok nagyon vallásos, meg amúgy is csak mint építészeti mű érdekelnek, a többiek meg siettek. Szóval a harmadik templom következett, a Bencés templom.
Itt is hamar megtaláltuk a jelszórészletet, aztán indultunk is tovább az utolsó helyre, a győri bazilikához. Itt azért maga a ládát megtalálni nem volt éppen egy egyszerű feladat, hiszen sokan mászkálnak, és egy csapat keresgélő bringás eléggé nagy feltűnést tud kelteni, bár visszagondolva meglepő, hogy senki sem kérdezte meg, hogy mit vesztettünk el. De a láda sikeresen meglett, és már csak egy kép a Bazilika részletéről, és irány a harmadik ládáért Bácsára.

Bácsára már eléggé sietős tempóban mentünk ki, hiszen a láda eléggé messze volt, és a nap is lemenőben volt egyre jobban. A Dunakapu-térnél csináltam egy képet a Mosoni-Duna rehabilitációjáról. Ha minden ilyen marad, akkor egész kellemes sétány lesz rajta végig valóban. De addig még sok idő van, és még több lehetőség nekik.
Aztán már csak Bácsán álltunk meg. A naplementében egy keskeny kis folyóágat fotóztam, és ekkor találkoztunk ismételten ládászokkal, akik hamar útbaigazítottak minket, hogy merre is menjünk, ha nem akarunk tengernyi gazon át menni.
A ládát könnyen megtaláltuk, lévén, hogy nagyon szépen kitaposott ösvény vezetett hozzá. Innen pedig már hazafelé vettük az irányt. Késő is volt, kezdett hűvös lenni, és fáradtak voltunk. Meló után ennyi bőven elég. A fotógépet is már csak egy repülő napnyugtai megvilágítása miatt vettem elő. 
Mire visszaértünk a belvárosba, már beesteledett. Hamar szétváltunk, és mindenki ment a maga dolgára. Kellemes délután volt, és ezzel az összes győri ládát sikerült megcsinálni már.

2013. október 29., kedd

Bakonyban jártunk!

Pozsony után másnap korán keltünk, mert egy Bakonyi túra volt tervben. Így nem igazán maradt idő a pihenésre, amit én nagyon is megéreztem az elején, lévén hogy Pozsonyba alvás nélkül mentem. De azért menjünk, majd csak felébredek valamikor.
Reggel fél 8-kor találkoztunk a rendőrség előtt a többiekkel. Annyit tudtunk Bernivel előre, hogy egy mentőautót!! kell keresni. A srácokkal még nem tekertünk sosem, csak facebookról ismertük őket, személy szerint Vili-t és Dusi-t.
Az autóban gyorsan helyet találtunk a bringáknak kényelmesen, aztán indultunk is Vinyére. Veszprémvarsány környékén megálltunk egy benzinkúton feltölteni a készleteket, akkor már nem tudtam megállni, hogy ne fotózzak. Szóval elkészült az első kép is a reggeli nagy ködben.
Ekkor még aggódtunk kicsit, hogy vajon milyen időnk lesz, mert bár jó időt mondtak egy-két helyen, de néhol meg esőt. Szóval vagy-vagy alapon voltunk, és a köd sem adott semmilyen biztató gondolatot. Aztán azért csak elkezdett a nap is sütni egyre több helyen, ami bár még nem melegített, de már a hangulatot sokban javította. Aztán megérkeztünk végre Vinyére.
A reggeli nap, a fűben a harmat és az őszülő erdő érdekes hangulatot biztosított számomra. Bár, ha jobban belegondolok, ezt a helyet mindig is imádtam, akármikor is voltam itt. Szépen lassan elkezdtünk készülődni, megbeszéltük merre fogunk menni, és mik a plusz lehetőségek, ha úgy adódna, mert ugye kell egy B-terv mindig. Aztán készülődés közben megérkezett Zsolti is, és immáron teljes volt a csapat.


Átbeszéltük még egyszer a terveket, aztán befejeztük a reggelit és minden mást, és indultunk is első megállónkhoz, a Likas-kőhöz, ami nincsen messze. Bemelegítésnek bőven jó volt az addig terjedő emelkedő, mert a nem kevés avar és kisebb méretű szikla miatt nem volt egyszerű a feljutás oda. Sok helyen megpörgött miatta a hátsó kerék, ami rendesen megakasztott minket. Bernire voltunk kíváncsiak mindannyian, hogy vajon hogy fogja bírni, de amit nem tudott megtenni technika hiánya miatt, azt megoldotta makacsságból ügyesen. Bár itt még a dolgok iránti félelem erősebb volt benne, mint az érdeklődés.


Innen további emelkedők jöttek egy hangulatos kis fahíddal. Célunk Pápalátókő volt, Viszonylag hamar oda is értünk, bár már előre szóltak a srácok, hogy óvatosan, mert volt, aki múltkor majdnem elfelejtett megállni. A kilátás káprázatos volt.



Lefelé vettük az irányt, egy elég meredek és nehéz lejtő következett, ahol nem kevés tudás kell. Sziklás, meredek, csúszós, enyhén sáros volt a talaj éles és szűk kanyarokkal. A srácok előrementek, én Bernivel lemaradtam, hogy lefelé segítsem, amikor csak lehet. Itt már látszott rajta, hogy pokolian fél, de élvezi nagyon is, és akarja egyre jobban. Lassan leértünk, az utolsó kb. 100 méteren már gurultunk lefelé. Bár még ez sem volt egyszerű terep, megoldottnak lehet tekinteni, még ha Berni nem számított rá, hogy ilyen meredek, és egy farönkön átugratva letért az ösvényről bele a sok bokorba. De nem borult. Ezzel úgymond átesett az első kisebb downhill élményén is, ami megfertőzte adrenalinnal, nem is kicsit, és innentől eltűnt a félelem belőle. Aztán innen még pár enyhe lejtő következett, majd kiértünk egy műútra, ahol megálltunk szerelni, mert Dusinak valami nem volt okés a fékjével, valamitől a komplett féktest elmozdult.


A szerelés után Fenyőfőre indultunk, majd onnan a Kőris-hegy felé kanyarodtunk le, vagyis fel, vagy őőőőő.....
Szóval lényeg a lényeg, Kőris-hegy következett. Hangulatos kis erdei ösvényeken haladtunk felfelé. A srácok előrementek, mi meg Bernivel lemaradva a saját tempónkban kényelmesen feltekertünk, bár Berni párszor megállt pihenni.
Becsületére legyen mondva, hogy hosszú és szinte végig emelkedő úton még ha lassan is, de végig feltekert. Felérve hívtuk a srácokat rádión, hogy merre járnak. Mondták, hogy mennek még egy kört, addig mi pihenjünk le. Megebédeltünk kényelmesen, nyugodtan, majd miután megjöttek a többiek, felmentünk a kilátóba. Ez az a hely, amit mindenképpen látni kell, ha erre jár az ember.





Ezután megbeszéltük, hogy Bakonybélre fogunk menni, és indultunk is. A szerpentinen Berni megtapasztalta a bukósisak előnyét, ugyanis ha nem ordítok rá, hogy FÉKEZZ!!!, akkor átrepül a szalagkorláton, mert nagyon szélesen akarta venni a kanyart, így viszont az avaron csúszott meg, és repült le a bringáról a hátára, amit a táska védett, a fejét meg a kobak. Szerencsére az ijedségen, és pár kisebb ütődésen kívül semmi baj nem lett. De azért onnantól már picit lassabban, és megfontoltabban jött lefelé, valamint végig előttem.
A szerpentin aljában találkoztunk a srácokkal, és megbeszéltük a dolgot, mit hogyan kellett volna, vagy hogyan kell legközelebb tanulópénz sosem árt senkinek alapon.
Bakonybél felé az ösvény nagyon jó minőségű volt, az elején lehetett menni kellemesen, viszont volt egy szakasz, ahol durván meredekre váltott, és cikkcakkban vízmosás is nehezítette a haladást. Berni itt megint megmutatta a lehetetlent, hiába próbált fékezni, az avar csúszott, így egyre csak gyorsult, ugratott, s mindannyian kicsit lefagyva néztük, hogy mikor töri össze magát. Szerencsére ez azonban elmaradt, viszont onnantól meg megkaptam, hogy a Kona kell majd a mamának, amilyen vakmerő.
Aztán egy lépcső következett, ahol levittük a bringákat, majd onnan balra már nem sokára Bakonybél következett, aminek nagyon is tudtunk örülni, mert kezdett mindenki nagyon is éhes lenni. Hamburgerezés közben kellemesen elsztorizgattunk, aztán a srácok még akartak egy utolsó lejtőzést ott, az úgymond Tyúkozóson.
Ide mi már Bernivel nem mentünk fel, mert még Vinyére is vissza kellett tekernie, és az ereje is fogyott eléggé.

A többiekről csinálni akartam képeket, de sajnos a gépet elfelejtettem átállítani, úgyhogy nem igazán jött össze a dolog, de azért lett használható is belőle.

Aztán már csak vissza kellett gurulni. Berni kapott egy energiagélt, amitől megtáltosodott, és végignyomta az egész távot. Kellemesen elfáradtunk, és bízom benne, hogy a sráccokal még sok-sok túrát össze tudunk hozni.

2013. október 24., csütörtök

Rajka-Pozsony

Október 12-én, szombaton a jó idő hatására úgy határoztunk, elmegyünk Pozsonyba, hiszen úgy sem voltunk még arrafelé. Kérdéses volt, hogy hogyan is menjünk: vonattal? De úgy két vonat indulásához lennénk kötve (Pozsony felé át kell szállni legalább egyszer, ha Győrből megyünk, vagy onnan Győrbe jövünk). Biciklisek révén szóba jött az is, hogy akkor eltekerünk Győrtől Pozsonyig, végülis így ez már egy nagyobb túra lenne. Viszont így ha Pozsonyból többet is szeretnénk látni, viszonylag hamar kellett volna indulni, és későn értünk volna vissza, plusz GumiApo pénteken éjjeles volt, ami azt jelenti, hogy szombaton reggel 6-kor végzett, bár ahogy őt ismerem, lehet még úgy is eltekert volna. Azonban nem csak rá kellett figyelni, mert nem csak ketten mentünk volna, hanem jött a családom néhány tagja is, így hozzájuk is alkalmazkodnunk kellett. (Valójában az egész "Menjünk Pozsonyba"-ötlet apukámtól származik.) Így egy alternatív megoldás született: vonatozzunk el a bringáinkkal Rajkáig, és onnan tekerjünk el Pozsonyba. Így az időnek se vagyunk szűkének, tekerünk is, és csak egy vonathoz vagyunk kötve. Így tehát szombaton a 09.48-as vonattal elindultunk Rajkára, kb. 11 órakor megérkeztünk, és kezdetét vette a túra.
Nagybátyám vezetett minket, hiszen ő már számtalanszor járt erre, így egy darabig a főúton tekertünk, majd rátértünk a töltésre, a bicikliútra. Ez már kellemesebb volt, mint az országút, hiszen nem ment el mindig mellettünk autó, amiktől beszélgetni sem lehet, a levegő is tisztább, és a táj pedig sokkal szebb. A kerékpárút minősége elég jó volt, akadálytalanul tekertünk el Pozsonyig, ekkor még nem nagyon találkoztunk más biciklissel és görkorissal sem, valószínűleg azért, mert még kicsit hűvösebb volt az idő, plusz az ebédidő is közeledett.

Pozsonyba érve tartottunk egy kis városnézést, majd a fiúk kérésére elmentünk mi is ebédelni. A Slovak pub nevű hangulatos kis vendéglőbe mentünk, és ettünk finom sztrapacskát. (Vagyis pontosabban Bryndzové halušky so slaninou-t :D ) GumiApo itt eljutott a holtpontra alvás terén, aztán mikor ezen átlendült, egy kis Monster segítségével  fittebb is lett. Ezután tekeregtünk kicsit a városban, körülnéztünk, valamint pozitív tapasztalatunk volt, hogy ebben a városban a kerékpárosokat nem vetik meg, könnyedén tekerhettünk akár a téren, a gyalogosok nem néztek ránk rossz szemmel. Érdekes, hogy Pozsony főtere mennyire el van határolva az autóutaktól, de ez nálunk nagyon pozitív élmény volt, hiszen az emberekkel teli kisebb utcákban csend volt, nyugalom, hisz nem volt semmilyen más háttérzaj, csak a kellemes nyüzsgés zaja. Természetesen nem maradt ki a pozsonyi vár megnézése sem, feltekertünk oda is, és a kilátásban gyönyörködtünk, de erről inkább meséljenek a képek. :)



Végül aztán mennünk kellett, és elindultunk vissza Rajkára. Most egy kicsit más útvonalon mentünk, ugyanis a bicikliútról nem tértünk le a főútra, hanem mentünk tovább a töltésen, és így egy kisebb kerülővel tekertünk be az állomásra. Ekkor már sokkal több biciklis járt az utakon, s ami meglepett, hogy rengeteg görkorissal is találkoztunk, s ilyet Magyarországon még nem tapasztaltam. Felfigyeltünk arra is, hogy mennyivel másabb a szlovák kultúra kerékpárosok terén, hiszen 10/9 kerékpár, ami elhaladt mellettünk, minőségi volt, sisak és kerékpáros öltözet pedig szintén e mellé járt. Meg is jegyeztük, hogy mi magyarok a magunk kis egyszerűségével mennyire ki tudunk tűnni ilyen téren. Útközben még volt egy kis időnk, így megálltunk az egyik büfénél, megkóstoltuk a kofolát (szlovák kóla, amit csapolnak is), majd folytattuk utunkat. Sikeresen megérkeztünk, még sietnünk se kellett, így ez egy kellemes túra volt, este pedig nagyon jól aludtunk, bár ekkor még nem volt vége, hiszen vasárnap várt ránk egy reggel 7 órai kelés, ugyanis tekerés az élet, menjünk, biciklizzünk a Bakonyban... Folyt. köv. :)

2013. október 21., hétfő

Vadászat a betonhajóra!

Na de régen sikerült ide írnom bármit is, pedig azért a bringázásnak nem lett vége, csak éppen szabadidő hiányában a blog látta kárát az egésznek. Mert ugye melózom, alszom, bringázom, és a blogot nem sikerült belesűríteni az életembe.

De akkor van mit pótolni bőven, neki is látok:

Sokan hallottatok róla, de valószínű, hogy még többen nem, hogy anno a második világháborúban a németek vasbetonból készítettek szállítóhajókat, mert a vas anyag a háborúhoz kellett. Ásványrárónál pedig egy nagyobb árhullám egy ilyen hajót átdobott a záráson, és itt maradt, mert léket kapott. A kiemelése vagy helyre állítása túl sok pénzt vitt volna el, így most ott lett egy turisztikai látványosság. Viktor jelezte egy csoportban, hogy valamikor keressük meg, bár senki sem tudta pontosan, hogy hol is van, de belevágtunk egy kellemes vasárnapi napon.
Ásványráróig a szigetközi kerékpárúton mentünk ki, majd utána a töltés felé fordultunk kicsit tanácstalanul. A töltésről legurulva a szigetközi erdőben találtuk magunkat, aminek gyönyörű hangulata van. Mivel rengeteg sziget van itt, így sokféle módon lehet átjutni ezekre hidakon és zárásokon.
Ezután egy záráshoz érkeztünk, ahol kicsit tanulmányoztuk a közelében levő turista térképet a környékről, valamint a tájban gyönyörködtünk, és fotóztam.

A tábláról ezek derültek ki, és ez a látvány fogadott minket:


Ezek után tovább indultunk a záráson át. Óvatosan áttekertünk, ami egy érdekes élmény volt, mert 15 centi vízben tekertünk viszonylag erős sodrásban kb. 30 métert. Utunkat jobbra kanyarodva folytattuk, és élveztük a nyüzsgő vadvilágot. Az Atalanta-lepkék őszi gyülekezőre készültek rengetegen, valamint gémek repkedtek, köztünk mindezt az erdő varázslatos hangulatában. Aztán ismét zsákutcába futottunk, de kicsit megálltam fotózni a helyet, valamint a kisebb pókokat.




Visszafordultunk, és a zárásnál továbbindultunk, csak most balra, hogy mégis arrafelé mi lehet. Rövidesen egy másik záráshoz értünk, ahol egy kedves idős horgászó pár mondta, hogy ezen momentán nem kellene átmenni, mert kicsit mélyebb, mint az előző.
Valamint elmondták, hogy a betonhajó sem éppen erre van, Ásványrárónál közvetlenül a töltésen nem balra, hanem jobbra kellett volna fordulni. Így visszamentünk a töltésig, és kerestünk tovább, hogy mégis hol kell lefordulni a töltésen. Így jutottunk el a régi ásványrárói kikötőhöz.
Érdekes hangulata van egy ilyen helynek, a régi, kicsit lepusztult épületeknek, gazzal benőtt szerkezeteknek. Sokat nem időztünk már itt, mert Viktort szorította az idő. Így kezdtünk kicsit kamikaze-módra kapcsolni, és mindenen átmentünk, ahol lehetett. Találtunk egy régi emlékoszlopot is:
Aztán folytattuk az utunkat, mint mondtam mindenen keresztül, és így értünk ki a partra valahol:
Aztán pedig egy kis cipelés következett egy elég galád, bokros területen, majd egy kellemes kis ösvény, ahol már tudtunk tekerni.

Itt aztán idővel rá kellett jönnöm, hogy a Peugeot slick gumijai nagyon nem díjazzák a sarat és a vizet egyben, szóval egy elég mély tócsába sikerült belelépnem, még mielőtt elborultam volna. De hát ez egy ilyen sport tud lenni, ha nem a megfelelő a felszerelés a bringán ugyebár. Mentünk, amíg tartott az ösvény, és valamivel tovább is, de ismét zsákutca lett a dolog.
Itt már kezdtünk kicsit idegesek és csalódottak is lenni, hogy mégis miért nem tudjuk megtalálni azt a hajót. Visszafordultunk, én ismét megküzdöttem a sárral, majd a következő lehetőségnél végre sikeresen megtaláltuk a hajót.
Jó érzés volt nagyon, és nagy öröm. Maga a szerkezet sok kérdést vet fel az emberben, hogy mégis hogyan úszhatott, hiszen betonból van, stb...



Sokáig már nem maradtunk, visszaindulva még azért a töltésnél a piros turista útvonalon akartunk visszajönni, ami egy kicsit megszívatott minket, és egy vaddisznóetetőnél visszafordultunk inkább, mivel járhatatlan volt az út. Így Ásványrárónak vettük az irányt, és a szigetközi úton hazafelé indultunk.